A megbocsátás trükkös dolog. Jól hangzó szó, és valóban jó szó, de sok szempontból kissé félrevezető. Talán van egy jobb szó is rá: elfogadás. Amikor a megbocsátásra gondolunk, még mindig ott a finom érzés, hogy „én vagyok a jó, te pedig a rossz”, de most már annyival jobb ember vagyok nálad, hogy meg is bocsátok neked. Persze szándékosan eltúlzom, mert a megbocsátás tényleg gyönyörű dolog. De ha nehezen megy a megbocsátás, akkor valójában még mindig lázadásban vagy az igazsággal szemben.
Lehet, hogy az, akiben megbíztál — vagy aki egyszerűen csak kegyetlen és romlott —, megtette, amit megtett. És mondogathatod akárhányszor, hogy „bárcsak ne történt volna meg”. De nézd csak: megtörtént. A valóság mindig győz. Az első lépés az, hogy elfogadd: igen, megszakadt a szívem. Amit reméltem, az nincs ott. És ha már el tudod fogadni, hogy ez a valóság, akkor semmiféle tiltakozás, dühkitörés, könny, csalódottság vagy kívánság nem fogja megváltoztatni. Ez van. És csak ez van.
És innen nézve a megbocsátás kérdése egészen másként fest. Most már nem arról van szó, hogy ki a jobb vagy rosszabb, hanem inkább arról, hogy „úgy tűnik, te nem az vagy, akinek hittelek”. És akkor elérkezünk a gyakorlati kérdéshez: mi legyen a következő lépésem? Igen, én is, ők is, mindannyian magasabb szintre vágyunk — de induljunk most abból, ami van. És ebből nőhet ki minden más.
